-
Versek
Petöfi Sándor
SZERETLEK, KEDVESEM!
- Szeretlek kedvesem,
- Szeretlek tégedet,
- Szeretem azt a kis
- Könnyü termetedet,
- Fekete hajadat,
- Fehér homlokodat,
- Sötét szemeidet,
- Piros orcáidat,
- Azt az édes ajkat,
- Azt a lágy kis kezet,
- Melynek érintése
- Magában élvezet,
- Szeretem lelkednek
- Magas repülését,
- Szeretem szivednek
- Tengerszem-mélységét
- Szeretlek, ha örülsz
- És ha búbánat bánt,
- Szeretem mosolyod,
- S könnyeid egyaránt,
- Szeretem erényid
- Tiszta sugárzását
- Szeretem hibáid
- Napfogyatkozását,
- Szeretlek kedvesem,
- Szeretlek tégedet,
- Amint embernek csak
- Szeretnie lehet.
- Kívüled rám nézve
- Nincs élet nincs világ,
- Te szövődöl minden
- Gondolatomon át,
- Te vagy érzeményem
- Mind alva, mind ébren,
- Te hangzol szívemnek
- Minden verésében,
- Lemondanék minden
- Dicsőségrül érted
- S megszereznék
- Minden dicsőséget,
- Nekem nincsen vágyam,
- Nincsen akaratom,
- Mert amit te akarsz
- Én is azt akarom,
- Nincs az az áldazat,
- Mely kicsiny ne lenne
- Éreted hogyha te
- Örömet lelsz benne,
- S nincs csekélység, ami
- Gyötrelmesen sért,
- Hogyha te fájlalod
- Annak veszteségét,
- Szeretlek kedvesem,
- Szeretlek tégedet,
- Mint ember még soha,
- Sohasem szeretett!
- Oly nagyon szeretlek,
- Hogy majd belehalok,
- Égy személyben minden,
- De mindened vagyok,
- Aki csak szerethet,
- Aki csak él érted:
- Férjed, fiad, atyád,
- Szeretőd, testvéred,
- És egy személybe te
- Vagy mindenem nekem:
- Lányom, anyám, húgom,
- Szeretőm, hitvesem!
- Szeretlek szívemmel,
- Szeretlek lelkemmel,
- Szeretlek ábrándos
- Örült szerelemmel!...
- És ha mindezért jár
- Díj avagy dicséret,
- Nem engem illet az,
- Egyedül csak téged,
- A dicséretet és
- Díjat te érdemled,
- Mert tőled tanultam
- Én e nagy szerelmet!
Debrecen, 1848 (November)
*************
Itt van az ösz, itt van ujra
"Petöfi Sándor"
Itt van az õsz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetõre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szeretõ anya.
És valóban õsszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szemébõl is látszik, hogy csak
Álmos õ, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te ûlj le mellém,
Ûlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergõ természetet.
(Erdõd, 1848. november 17–30.)